Ahol én voltam, oot nem volt jég, csak az eső esett, de én azt is fedett helyen vészeltem át. A környékünkön vioszont volt. Ha nem a fejemre esik, a nyitott ablakból szeretem nézni az esőt. A jeget is. Az ablakunkból látni a naplementét. Ilyen esős időben láttam már egészen sötétkéket fehér mintázattal. Ahogy írod, sötét volt, félelmetes és gyönyürű. És ettől függetlenül megnyugtató is.
Más...
Tegnap megint szembesítettek önmagammal. Egy vizsgán vettem részt és a vizsgabiztos rengeteget beszélt és ismételte önmagát, többször is. Fél óra múlva ki tudtam volna rohanni. De tűrtőztettem magam. Rájöttem, én is ennyit beszéltem, néha még most is - és arra is, mennyire idegesíthetett ez másokat. Azóta figyelem magam, mit és mennyit beszélek.

A boldogság apró pillanatokból áll. Ma elmentünk a férjemmel kirándulni Vácra. Szeretünk a Duna parton sétálni. Elindultunk a hét kápolnához, majd visszafelé megálltunk egy pizzériában ebédelni. Alig ültünk le, rettenetes eső kerekedett. Még régebben azon dühöngtem volna, hogy miért esik, most annak örültem, hogy megálltunk ott és így nem áztunk el. Mire elfogyasztottuk az ebédet, elállt az eső és gyönyörűen kisütött a Nap. Ezután a Váci csokizóban ittunk egy finom kávét, majd végig sétáltunk a Duna parton és a hajóállomásnál ittunk egy pohár sört.Napoztunk egy rövid ideig és újra végig sétáltunk a parton, majd haza vonatoztunk. Végtelen nyugalom és boldogság volt a mai napunk. Nem kellett hozzá sok pénz, nem kellett a Kanári szigetekre utazni. Csak rajtunk múlott, hogy hogyan éltük meg.

Most épp nagyon dörög az ég és ugyanakkor ezerrel süt a nap. Ma már esett az eső és nagyon tiszta a levegő ! Most féljek, hogy mi lesz pár perc múlva, vagy élvezzem önfeledten a szikrázó napsütést? :-)
Ági !
Te eddig a félig lévő poharat félig üresnek láttad. Történt veled egy folyamat. Olyan "társaságba keveredtél", akik nap, mint nap jó hatással vannak rád. Mostanra talán oda jutottál, hogy ugyanazt a poharat félig telinek találod. :-))

Az utóbbi egy hétben mint a permetező eső, űgy hullanak rám a felismerések. Régen elfelejtett (vagy eltemetett?), emlékek tolulnak fel az agyamba, összefüggések, analógiák sorozata villan fel. Olvasom a Mérgező szülők című könyvet és szinte minden oldalnál beugrik valami. Nem győzök jegyzetelni, hogy el ne felejtsem.A könyvhöz segítségképpen még egy hétvégi iskolai nap is társult, egy ottani egyszerű gyakorlattal, befejezésül pedig egy aznap esti álom. Csak kapkodom a fejem, mi történik velem. Megértek olyan dolgokat, amit azelőtt hiába mondtak nekem, illetve mintha egy sok polcos szekrény lenne a fejemben és kerülnének a helyükre a dolgok. Már nem csak egy oldalról látom a megtörtént eseményeket, hanem egy másik szemszögből is tudom figyelni. Annyira jó érzés, még szoknom kell.

Nos kérem, asszem elindultam én is az önismeretezésben.
Elkezdtem megvizsgálni az otthonomat, ahogy itt, a honlapotokon írtok róla, és bármennyire akartam, nem sikerült visszatuszkolni némely régi ügyet, amikre már nem akartam emlékezni. Fel is adtam. Mármint a tuszkolást. Inkább hagytam, ami azért szép tőlem, mert a meccset akartam nézni, de egyszerűen kiment a fejemből. :)
Mit mondjak, meglepő volt, mennyire máshogy gondolok már némely emberre, mint régen, mégis volt, akiről egy régi vitánk szavai ugrottak be.
Mennyi hülyeséget őrzünk!
Vagy más nem?

Tegnap lehetőséget kaptam arra, hogy a nehezebb út helyett a könnyebbet válasszam. És mit tettem erre? A félelmeimtől vezérelve - szem előtt tartva, hogy mit nem tudok, nem pedig azt, hogy mit tudok - a nehezebbet választottam. Este jöttem rá, hogy nem elég mondani (amikor bölcsen osztogatom másnak a jó tanácsokat), hogy ne azt nézd, hogy valamit hogy nem lehet megcsinálni, hanem azt, hogy hogyan lehet - hanem ezt tettekre kell váltani. Mennyire más mondani, mint megcsinálni. Igen, ezt még gyakorolnom kell.

Őrizkedjünk azoktól, akik lekicsinylik törekvéseinket! Ők a törpék.
Az igazán nagyok azt éreztetik velünk, hogy mi is naggyá válhatunk.
(Mark Twain)

ez is kedvencem

Még egy jó mondás:

”Én én vagyok. Te te vagy. Nem azért vagyok ezen a világon, hogy az elvárásaid szerint éljek, és te sem azért vagy ezen a világon, hogy az elvárásaim szerint élj.
Te te vagy és én én vagyok. Ha így egymásra találunk, az csodálatos. Ha mégsem, akkor nincs mit tennünk.”

Fritz Perls : Gestalt ima

és tetszik, amiket írtok, a többi témánál is

Nos ha a mondásoknál tartunk.

Gyermekem iskolájában van egy tantárgy ami a mi időnkben nem volt. Dráma.
Itt a gyerekek 4-6 fős változó csoportokban "dolgoznak": a pedagógus ad egy témát majd a csoportok mindegyike önállóan megbeszéli, feldolgozza, szerepekre bontja és minden csapat az egész osztály előtt előadja.
Ezután közösen is megbeszélik melyik csapat mit fejezett ki a szerep játékával.
A kezembe akadt fiam 4.-es dráma füzete. Ime a felvetett témák közül pár:

"Milyen jó, hogy más-más mindegyikünk, s nem azonos mással csak önmagával."

Az élet törvénye

A kis Károly és édesanyja magas hegyek között éltek.
Egy napon a legényke rosszul viselkedett, amiért anyja megbüntette. Ez annyira bosszantotta a kis csibészt, hogy a szakadék széléig futott,és ott és onnan kiáltott vissza: -Nem szeretlek,és soha nem is foglak szeretni!
A hegyek tökéletes pontossággal válaszoltak: Nem szeretlek, és soha nem is foglak szeretni!
Ez úgy megrémítette fiut ,hogy sírva szaladt vissza anyjához:
-Ki az a rossz ember ott fent aki engem nem szeret? Édesanyja kézenfogta, és visszavezette a szakadák szélére.
-Kiáltsd most azt "szeretlek téged és mindig szeretni foglak!" A visszhang pontosan és megnyugtatóan jött vissza.
-Látod gyermekem,-mondta édesanyja- így van ez az életben is.
(Maria Schöppi)

"Akinek nincs célul kiszemelt kikötője, annak semmilyen szél sem jó."
(Semeca)

Betti

Péter, elgondolkodtatott, amit írtál.
itt látom a szavaid között azt a régi mondást, mely szerint: "aki keres, az talál".
az utóbbi időben kezdtem megérezni, hogy a régi mondásainkban - és a magyar szavakban - mennyi bölcsesség és tudás van. ha veszem ezt a mondást, elgondolkodom rajta, hogy régen ez mit jelentett számomra: azt, hogy csak keressek, és majd megjön a "jutalmam". ugyan nem találtam semmit, de kerestem, és közben persze egy csomó dolgot tapasztaltam...
végül a sok keresésben elfáradtam és megpihentem egy kicsit. és mi történt? - és mi történik éppen most? - egy újabb mondással tudom jellemezni: "nem láttam a fától az erdőt!"
vagyis rájöttem, hogy amit keresek, az már itt van most is!
mit gondolsz, Találó?

Bea, ez ám az "önismeret"! :-)
Hányszor elfeledkezünk a hétköznapi dolgok látásáról! Pedig a bölcs nyugtázása annak, ami van, pláne kis humorral fűszerezve - nekem ez az önismeret.
Évekig voltam "kereső", aztán rájöttem, hogy ezzel pont kereső üzemmódba tettem magam. Márpedig aki a keresést hangoztatja, az keresni akar, és folyton keresni fog a találás helyett. Az a fránya rezonancia törvénye....

óh, hát néha megtréfál a technika ördöge, de valószínűleg nem is volt fontos a történet, ha elszállt, amit írtam ;-)

Ez a nap megint olyan szép lesz , mint a többi ! :-))) De , ahogy kinézek az ablakon és látom, hogy milyen ragyogóan süt a nap, már most érzem a plusz energiát. Ez nálam egy öngerjesztő folyamat és így délutánra már a mostani plusz és mosolygós beállítottságom mégjobban felerősödik.
Ilyenkor mindenben hatékonyabb tudok lenni.
Bea ! Hiányzik, hogy mit mesélt az ismerősöd...:-))

Ági, tetszik amit írsz! Egyébként látod csak kérni kell: ma milyen gyönyörű idő volt :-)
Arról, hogy esőben gyalogolni... hát camino-n tanultam meg, hogy ha nyavalygok, az eső attól sem áll el: viszont kértem: és a következő elhagyatott buszmegállóban ott várt egy esernyő! azután pedig, mikor élvezni kezdtem az esőt, akkor láttam meg, hogy milyen szépen megfogják az esőcseppeket a pókhálók, és milyen gyönyörű mintázatokat rajzolnak. Ha csak arra figyeltem volna, hogy mennyire rossz nekem az eső, akkor ezt a szépséget sem láttam volna meg.

Egy ismerősöm mesélte,

Már nagyon únom a hűvös, szeles időt. Minden este megnézem az időjárás jelentést és várom, hogy mikor lesz már jó idő. Amikor kisüt a Nap, mint a napraforgó, rögtön a fény felé fordulok és behúnyt szemmel élvezem a melengető sugarakat. Nem hagyom, hogy a szél, eső elvegye a kedvemet. Amikor az esőben gyalogolok - mert az esernyőt vagy otthon hagyom, vagy úgy gondolom, hogy nem is esik annyira - egyre csak az jár az eszemben, hogy nem tart már ez soká és Sándor, József, Benedek zsákban meghozzák végre a meleget. Addig is, minden nap úgy kelek fel, hogy ez a nap már melegebb lesz és nem hagyom, hogy a reggeli 1-2 C fok elvegye a kedvemet. Úgy gondolom, csak rajtam múlik, hogy hogyan érzem magam. Rájöttem, hogy még régebben erre tudatosan oda kellett figyelnem, mostanában már legtöbbször jó kedvvel ébredek és megyek dolgozni és egyre többször azon kapom magam, hogy nem kapcsolódok be abba a "játékba" ahol arról van szó, hogy minden milyen rossz. Sőt, próbálom az elégedetlenkedők szemét felnyitni, hogy az állandó panaszkodással nem fog megváltozni az adott helyzet - ami nem tőlük függ -, csak az ők fogják magukat rosszabbul érzeni.

Én azt gondolom, hogy ez egy felelősségteljes kérdés. Ha valóban kiváncsi vagyok, akkor nem elég a kiváncsiság, de türelem is szükséges, mert esetleg nem mindenki "üti el" a válszt egy egyszerű "jól vagyok", vagy "voltam már jobban is" formulával. Ezek egyébként úgysem mondanak semmit.. A "hogy vagy?" kérdés esetlegesen egy lavinát is elindíthat, ha a kérdezett fél tényleg úgy érzi, hogy komoly az érdeklődés. A válaszába apró történetek is beleférnek a közelmúltjából, amik kialakították, formálták a pillanatnyi hangulatát, hogylétét. Alapjában hiába vagyunk kíváncsiak, ha nincs türelmünk ezt végighallgatni. Vagy időnk. Akkor inkább hagyjuk ki ezt a protokoltt, vagy ha kérdezni akarunk, akkor sem így általánosan, hanem konkrétabban. Ismerek olyan embert, aki ezt a gyakorlatot követi. " Szia ! de örülök, hogy látlak ! rég nem találkoztunk. Sajnos nagyon sietek, de azért megkérdezem, ha pár szóban össze tudod foglalni, hogy : Hogy vagy?" Ez így még akár őszintébbnek is tűnhet.

a "hogyan érezzük magunkat?" kérdésedről több dolog jutott eszembe.
Mondjuk véletlenül összefutok olyan valakivel, akit ezer éve nem láttam és megkérdezi, hogy "hogy vagy", és közben azt látom az arcán, hogy totál el van merülve saját gondolataiban, és a kérdést csak megszokásból tette fel, csupán azért, mert úgy hiszi "így illik". Legutóbb erre a kérdésre azt válaszoltam: ha valóban kíváncsi vagy rá, hogy hogy vagyok, akkor ezt bármikor megkérdezheted, hisz megvan a számom és mail címem. Nos erre zavart arckifejezés és egy kicsit hosszabb csend volt a válasz... A másik lehet, hogy azt gondolta bunkó vagyok - sebaj.

Az is eszembe jutott, hogy vannak, akik a "hogyan érzed magad" kifejezésre elmondják hogy épp mit gondolnak. (igen volt, amikor én is ide tartoztam. És igen: fájdalmas dolog saját érzéseinkkel ismerkedni, de megéri!)

és vannak olyanok is, akik ha sírni látnak, akkor pánikba esnek.

Manapság az iskolákban tanítják már, hogy mit is jelent érezni? És azt, hogy az érzéseket nem elnyomni kell, hanem megismerni? Szerintem ez fontosabb, mint a történelem...

Az "önismeret" szóról sokszor különleges dolgok, szertartások, kurzusok jutnak eszünkbe, hogy egy bizonyos napon, valahány órán keresztül "önismerettel foglalkozunk".
Pedig életünk minden percében ott vagyunk magunknak, így folyamatosan figyelemben lehetnénk, hogy ami épp történik kívül és belül, az milyen viszonyban van egymással.
Hogyan érezzük magunkat?
Milyen belső képeket, érzéseket, emlékeket hív elő az, ami most van?
Vagy esetleg fordítva? Ami épp zajlik körülöttünk, azt belső történéseink hívták be, hogy meglássuk, megtapasztaljuk őket - önmagunkon kívül?  :)
Mindkettőre tudok példákat a saját életemből, amikor nem tudtam eldönteni, a kettő közül melyik történt, olyan szorosan kapcsolódott egy emlék a jelen eseményéhez. Az biztos, hogy a felismerés volt a lényeg, az analizálással csak nehezítettem magamnak a múlt elengedését.

emlékszem, régen azt gondoltam, hogy a felismerésekhez megfelelő hangulat kell. csendben elvonulni, gyújtani egy gyertyát vagy füstölőt, és várni, hogy történjen valami. és mikor semmi sem történt, azon gondolkodtam, hogy mit csináltam rosszul. vagy azon, hogy biztos még nem vagyok elég jó, elég érett, elég tudatos, stb. ehhez…
Most, ahogy az akkori önmagamra gondolok, önkéntelenül mosolygok.
és erről persze az jutott eszembe, hogy valószínűleg azokon a területeken, ahol ma teszek erőfeszítéseket, és sikertelenséget élek meg, simán lehet, hogy 5-10 év múlva pont így fogok mosolyogni...

ez de jó!
de hát akkor minek is erőlködünk??? :-)

szóval amit mesélni akartam:

a hétvégén kaptam egy tortát. gyönyörű szép volt és illatos. almatorta.
mikor felvágták, akkor hirtelen elképedtem: megláttam ugyanis a rémek-rémjét: a torta belseje teli volt mazsolával! nem ám csak úgy elszórva, ímmel-ámmal. neeeem! teli! eszembe jutott még az is, hogy ezt ki sem lehet piszkálni, ahogy azt a sütikből általában szoktam.
nem is értettem hogy lehet egy tortában ilyen mennyiségű mazsola. nem, ez lehetetlen, ennyit senki sem tesz süteménybe! ezek valószínűleg szaporodtak!

és akkor – talán elrepült felettem egy picike rózsaszín angyal és meglegyintette a varázspálcájával a vállam? – de mégis arra az elhatározásra jutottam, hogy annyira szép és illatos ez a torta, hogy meg kell kóstoljam!
és megtettem. a tészta, az alma, a fahéjas krém és a mazsola olyan harmóniában voltak, amitől tényleg úgy éreztem, elvarázsoltak. és csak ettem, és nem érdekelt, hogy azt gondolom magamról, hogy nem szeretem a mazsolát…

és most arra gondolok, vajon hány dolog lehet az életben, amit meg sem kóstolok azért, mert azt gondolom róla, hogy nem szeretem…

Sziasztok!
Teljesen egyetértek mauna fauna írásával. Még mindig ott tartunk, hogy csak az a jó, menő, aki sovány, felfújt lufijai vannak és azt hoszi az ember, ha nem lenne a sok vakolat rajta, szétesne. De ez csak a mádia által keltett látszat. Ha megkérderzitek a férfiakat, tízből kilencnek nem ez tetszik. Azt mondja, hogy egy nő legyen természetes és legyen mit fogni rajta. Arról már nem is beszélve, hogy előbb-utóbb eljut 3egy férfi és egy nő addig a pontig, hogy egymás mellett ébrednek fel reggel. Akkor úgyis kiderül az igazság. De Charlie szavaival élve "az aki szép, reggel is szép, mégha össze törte is az ágy...". Jó llenne, ha minnél többen tudnák vállalni, hogy milyenek is valójában. Sok csalódástól menekülne meg ő is és a társa is.

Sziasztok!

Az én témám más, mint a tiétek, de mégis azt hiszem ide illik a legjobban.

A napokban moziba akartam menni, és egy közeli mozi filmjei közül válogattam. Előfordul, hogy ilyenkor különböző internetes fórumokon olvasgatok arról, hogy milyen véleményeket írtak a nézők egy-egy filmről. Két filmet tartottam esélyesnek, és furcsa módon mindkét film nézői véleményeiben kritizálták a főszereplőnők korát és külsejét. Mi több: említett 36 és 44 éves hölgyeket „öreg”-nek ill. „rondá”-nak titulálták. Ettől felháborodtam!
Sokszor mondanak olyanokat, hogy ami zavar vagy bánt, azzal dolgom van. Akkor lehet, hogy problémát okoz elfogadnom saját koromat? Lehetséges, de nem hiszem, hogy ha ez nem így lenne, akkor nem bántanának ezek a nézői vélemények. Engem pl. nagyon zavarna, ha kizárólag modell-szerű és fiatal színészek lennének a vásznon (hiszen az nem lenne életszerű). Szerintem lényegesen jobb, ha egy színésznő vállalja a korát és ezzel együtt a ráncait, mintha felvarratná őket. És a magam részéről szívesebben nézek meg egy olyan filmet, ahol a színészek nem úgy néznek ki, mint a legújabb divatlapban szereplő manökenek, hanem van stílusuk és egyéniségük, és az, ha van rajtuk pár kiló felesleg, vagy mondjuk nagyobb az orruk, mint másoknak: az nem baj!

Ti mit gondoltok erről?

Hasonlóan éltem meg én is ezt a szombati havazást: a reggeli redőnyfelhúzásnál a "jaj, nemár, megint??" gondolat cikázott át a fejemen, de szinte nyomban magával ragadott, hogy de hiszen ez mennyire szép, és csak álltam az ablakban, és gyönyörködtem a hóesésben.
Gondoltam, ki kéne menni a Városligetbe, leküzdve, hogy alapvetően nem szeretem a hideget. Ez azért mégis más.
Másnap sikerült is rávennem magam, kimentem a Ligetbe. Útközben élveztem azt a csendet, ami csak nagy hóban tudja elérni a várost. Minden zajt elnyel a hó, átlényegül benne, és amit visszaad, az mélységesen lassú és nyugalmas. Még a megszokott zajok is mások, tompák, óvatosak, mintha távol lenne az is, ami karnyújtásnyira van. Úgy éreztem, mintha mindentől távol lennék, egyedül. Szürreális egyedüllét.

Aztán kiértem a Ligetbe, ahol kutyák hancúroztak, gyerekek szánkóztak, és a felnőttek szemében is ott csillogott az öröm. A szürreális egyedüllét érzése elillant, közös élménnyé alakult, amiben mindenkit magával ragadott a játék.
Az emberek közt megszűntek a falak, a közös örömből közös élmény alakult ki. Olyan volt, mint egy kis falu.

Feltöltődve értem ki a Ligetből. Úgy éreztem, hogy ez az élmény sokkal valóságosabb volt, mint a hétköznapokban átéltek, amikor mindenki rohan, és nem figyelünk egymásra.

Néha jó, ha kizökkenti valami az embereket a tompultságból, ami megakasztja a hétköznapi rutint, hogy végre felnézzünk, és észrevegyük, hogy amiről azt gondoltuk, hogy bosszantó akadály, az lehet, hogy ajándék, és akár élvezhetjük is!

Ebben a nagy havazásban érdekes volt megfigyelni az embereket: ki hogy reagál a kialakult helyzetre.
és persze érdekes volt megfigyelni magamat is.

Mikor szombaton reggel arra ébredtem, hogy – már megint – elképesztő mennyiségű hó esett, egész egyszerűen dühös lettem. Láttam, ahogy az autók csúszkálva, pörgő kerekekkel, itt-ott felakadva próbálnak az utcán közlekedni: tudtam, hogy ennek a „kínlódásnak” én nem akarok részese lenni. De egyúttal azt is tudtam, hogy akkor az aznapra tervezett programomnak annyi, hiszen közlekedési eszközökkel nem fogom tudni az eltervezetteket megvalósítani. Miközben ott álltam az ablak előtt észrevettem, amint a cinegék a szemközti fán nagy nyüzsgéssel és énekléssel adják egymás tudtára, hogy eleség van a közelben, sőt a bátrabbak – annak ellenére, hogy ott álltam az ablaknál – már a párkányra is lerepültek, és egy-egy szotyiszemet elcsenve tovarepültek. A madarak fürgesége és éneke olyan volt mint máskor: őket nem zavarta a szakadó hóesés. Eszembe jutott egy kép, amikor „valós veszélyt”, egy macskát látnak: akkor bizony hallható és látható az izgatottságuk, de ennek most nyoma sem volt. De hát persze: mi mást tudnának tenni a havazással, mint elfogadni? És ekkor beugrott egy kérdés: akkor én miért nyavalygok? Szóval betűrtem a csízmámba a nadrágom, felvettem a kabátom, sapkám és kesztyűm, és elindultam, hogy letakarítsam az autóm és környékét. A ház előtt megdöbbentett, hogy térdig süppedtem a hóban. Felnéztem az égre, és ahogy a nagy pelyhek kavarogtak a szemem előtt úgy éreztem, mintha sok apró virág táncolna. A hó puhasága és finom ropogása teljesen elvarázsolt, és újra az a vidám gyerek voltam, aki mindig örül, ha esik a hó!