Győri Beatrix

Kislányként sok időt töltöttem a kertünkben. Hiába voltak a házban korombeli gyerekek, akikkel sokat játszottunk, én mégis gyakran kerestem a lehetőséget arra, hogy egyedül lehessek. Ilyenkor a kedvenc elfoglaltságom az volt, hogy megfigyeltem az élőlényeket, és a természeti jelenségeket: nézegettem a hangyákat, méheket, katicákat, lepkéket és a különféle madarakat; figyeltem, ahogy a szélben mozogtak a növények, hallgattam a falevelek hangját. Egy ilyen alkalommal történt, ahogy hanyatt feküdtem a fűben, néztem az égen vándorló felhőket, egyszer csak azt éltem át, hogy rokonságban vagyok minden élőlénnyel. Nagyon mély békét és örömet éreztem. Ezután még több időt akartam eltölteni a kertben, de hiába is néztem az eget, a korábban megtapasztalt élmény nem jött elő többet.

Teltek az évek, és a gyerekkori emlék eltűnt a múlt homályában, de bennem maradt egy érzés, mégpedig hogy valami hiányzik. Iskolai tanulmányaim során nem jutottam közelebb ahhoz, amit kerestem, ezért aztán saját megfigyeléseimet és tapasztalataimat kezdtem bővíteni.

2005 nyarán egy hónapon át gyalogoltam Spanyolországban, a Szent Jakab zarándokúton, ahol a természetben töltött napok egymásutánjában újra megéreztem a Csodát, és előkerült az elfeledett gyerekkori emlék is. 2007-ben ismét engedtem az Út hívásának, de ekkor már nem a kijelölt útvonalat és a jelzéseket követtem, hanem a véletleneket, és amit szívem diktált.

A zarándokút ugyan véget ért, de az utazásom folytatódik ma is a mindennapokban, kívül és belül egyaránt.

Írásaim az Olvasópolc menüben.

Kérdések és válaszok:

Itt kérdezhetsz a tanácsadótól: