Gábor története a pénzügyekkel

Olvasópolc

Egy kliensem feljegyzéseket írt a közös munkánkról, amelyekből most részleteket küldött, ezek az idézőjeles részek. Az írását dőlt betűvel egészítettem ki.

"Kedves Tünde!
Szívesen megosztom másokkal, hogyan éltem meg a térpszichológiát a veled való beszélgetéseink során. Örülök, ha ezzel másnak is segíthetek.

Íme:

Gábor vagyok, egy "spirituális útkereső". Szeretnék eljutni a tudatosság legmagasabb szintjére, amiről a nagy tanítók beszélnek. Hiszem, hogy ez lehetséges nekem is.
Mióta ezt eldöntöttem, nem találom a helyem a világi dolgokban, többször kerültem anyagi csődbe is, és lehet, hogy a kettőnek nincs köze egymáshoz, csak véletlen egybeesés. Itt sem vagyok és ott sem, mintha eltévedtem volna félúton.

Már számtalan ezoterikus körnek voltam tagja, több beavatást megkaptam. Ám egy (nem túl hosszú) idő után mindig rájövök, itt is úgy működnek a kapcsolatok, mint máshol. Mindig csak utólag látom meg,  hogy én is ugyanazt csinálom mindenhol.  Ami azt jelenti, hogy nem lettem közöttük tudatosabb, és ez bizonyára az én hibám, vagy nem sikerül beilleszkednem közéjük.

Ekkor átváltok egy másik csoporthoz, és újrakezdődik az egész. Ezalatt persze dolgozom, élem az életemet. A barátaim közül csak azok maradtak meg, akikkel lelki dolgokról is tudunk beszélgetni Gyorsan eltűnnek a munkámban azok, akik pusztán anyagi érdekből kerestek meg. Mindez kívülről úgy látszik (mondják), hogy én nem jövök ki másokkal. Én meg úgy élem meg, hogy keresem a lelki társaimat.

Ahogy egyre több szempontból vizsgáltam a Ki vagyok én? kérdést az ezoterikus körökben, úgy nőtt a zűrzavar az egzisztenciális helyzetemben. Ezt úgy értelmeztem, hogy jó a keresgélés tárgya, csak más megközelítésben kellene meglátnom, amit nyilvánvalóan nem látok. Ezért voltam kíváncsi, mit mondasz nekem a térpszichológiával. Tetszett, hogy ez nem egy újabb kör, amihez csatlakoznom kéne."

Gábor otthona egy puha meleg fészek, különös gonddal válogatta össze azokat a tárgyakat, amelyek számára a biztonságot jelentették: lekerekített élek, öblös kanapék, párnák sokasága, puha vastag szőnyegek, nyitott polcokon rend, nagy terek, kevés tárgy, a falakon lévő festményeken kedves, szeretetteli emberek és egy szerelmespár. Többnyire földszínű és fa minden. Fém és üveg a konyhában is alig van.  Feltűnő, hogy a személyes dolgai, apró tárgyai, levelei, papírjai, íróasztalának fiókjai, cd-i között, gardróbszobájában nagy a rendetlenség.

Első beszélgetésünk alkalmával így mesél magáról:

"Utálom a fémeket, olyan, mintha egy bankban lennék. A súlyos, nagy tárgyakat szeretem. Állandóan keresek valamit a holmijaim között, és van, hogy egy év múlva találom meg, amikor már nem kell.
Amúgy nagy igényem lenne a rendre, de csak látszólag, nagy volumenben van itt rend. Ha valaki jobban körülnézhet, mint most te, az látja a káoszt is. Ezért kevés embert hívok meg, és diszkréten korlátozom is a mozgásterüket. Féltem az életteremet másoktól, miközben szeretnék nagyobb társasági életet  élni. A legszívesebben az anyai nagymamámnál töltött nyarakra emlékszem, aki igazán szeretett engem. Olyan biztonságos volt vele. "

Megkérem, rajzolja le, hogyan látja magát a világban. A papír közepén ő egy pálcika emberke, körülötte házak, fák, kisebb növények, és nincs másik ember. "Lógok a levegőben." - mondja, ahogy nézi.

Többször találkozunk, amikor kérdésekre válaszol, majd megbeszéljük azokat. Zárkózottsága miatt először hallgatja érdeklődve, milyen valamit egy másik nézőpontból is látni.  Kinyílik védekezésen alapuló világa, és  lassan új döntéseket hoz önmagával kapcsolatosan, amelyeket következetesen meg is valósít. Látszik, hogy komolyan veszi, amit elhatározott.

A közös munkánkat így összegzi:

"Egy önként vállalt száműzetésben éltem - a világ elől menekültem. Igyekszem helyt állni pénzügyi szempontból, ami azért volt nehéz, mert a nagymamám halála óta gyökértelennek éreztem magam.
A teljes tudatosság vágya mintha velem született volna, mintha ezzel a tervvel jöttem volna, és sose felejtettem volna el. Azokban a csoportokban nyilván azért csalódtam, hogy már csak 1 út maradjon, befelé haladni, magamat megismerni. Eközben a zűrzavar az átstrukturálódás jele volt, én meg dühös voltam magamra, ami többször is előjött. Jó volt, hogy kitaláltuk, hogyan vezessem le... Nem volt ciki, és nem ártottam vele senkinek.

A jelen meg a jövő rendberakása mellékesen gyógyította a múltamat is. Ahogy ebben haladtunk előre, úgy rendeztem magam körül is át, amit jónak gondoltam, mintha egy lépcsőn mentem volna felfelé, kitartóan, fáradhatatlanul, és mindig jó irányba. Az, hogy ki vagyok én - alapjaiban mást jelent ma már nekem. Első lépésben annak tudását és felülírását, ami miatt nem láttam meg eddig, ki is vagyok.

Közben megértettem, mit jelent, amit a régi bölcsek örökül hagytak nekünk:
"Ha elmegyek, ne kövessetek engem, ne alapítsatok a szavaimra vallást, legyetek azok, akik vagytok!"
Mindegy, hogy vallásnak, körnek nevezzük-e, vagy megadott szabályokon alapuló közös rituáléknak a dolgot, az a túl hangos, intenzív életből segít elindulni önmagunkhoz, aztán a belső út vége magányos út. Ott a Mester már nem fogja a kezünket.
A tudatosság -amit annyira kerestem- megvalósítható bárhol, csak sokkal könnyebb, ha kevés a külső inger. Mivel dolgoznom kell, ezt a belső csendet a napi meditációkkal, és a szabadidőmben, a természetben töltött szemlélődéssel tudom megadni magamnak.

Eddig azt hittem, nekem volt a világon a legnehezebb gyerekkorom. Már látom, mások is joggal érezhetik ugyanezt, egyszerűen így működnek a családok nálunk.

Ahogy megláttam a kérdéseidre adott válaszaim sémáit, hogy miben hogyan ragaszkodtam elvekhez (amiket nem is tudom, mikor, kinek hittem el), úgy tisztult le bennem, mit is szeretnék valójában. Elsősorban rendszert és határokat a várfalaim helyett. A védelem céljából fenntartott falaim nemcsak a vélt külső támadásokat állították meg, hanem minden energia áramlását, így a pénz energiáját is. Ha minden energia (amit megéltem a meditációimban), akkor én adok nekik pozitív vagy negatív előjelet, vagyis megítélem őket ahelyett, hogy hagynám áramolni, és használnám azokat.

A gondolkodásom olyan, mint egy szemafor: zöldet mutat annak, amit jónak tartok, és pirosat annak, amit nem. Jók voltak azok a gyakorlataid, amikkel megtaláltam a gondolataimat tápláló érzéseket, és láttam, néha egy szón, vagy a szórenden múlik, hogy helyesnek tartok-e valamit, függetlenül attól, hogy mit mondok.

Sokszor nem volt könnyű már a döntés se. Sokszor újragondoltam a dolgokat - szóval húztam az időt, de végül mégis elkezdett alakulni valami más, amiben jobban éreztem magam. Így voltam egyre biztosabb abban, hogy amellett, hogy megélem a belső világomat, ahol nagyon otthon érzem magam, nem hanyagolhatom el a pénzügyeket sem. Ha nem így lenne, az élet gondoskodna rólam, vagy egy másik kultúrába születtem volna, mondjuk a busmanok közé.

Azt gondolom, tudok fejlődni spirituálisan úgy is, ha egyensúlyban tartom a lelki életemet a földivel. Ha majd eljutok oda, hogy már tényleg nem érdekel a földi, az magától fog megtörténni, egyszercsak észreveszem. Addig meg nem akarom eljátszani magamnak.

Ahogy haladtunk előre veled, és oldottam fel magam a saját ítéleteim, mentális programjaim alól, úgy tisztultak körülöttem is a dolgok. Elkezdtem észrevenni, amiket addig akkor se láttam meg, ha valaki rámutatott.
Korábban mindenhonnan elkéstem, és semmiféle rendszer nem volt a napjaimban. Most figyelek az időre, remélem, ez hamarosan automatizmussá válik.
Eddig nem tartottam munkaszüneti napokat. Mivel vállalkozó vagyok, otthon is tudok dolgozni az interneten, és akkor csináltam meg valamit, amikor kedvem volt. Ma már figyelek arra, hogy legyen privát időm, megtisztelem magam ezzel.
Az otthonomat eddig egy védelmi bástyának tartottam, aztán rájöttem, nincs mitől megvédeni magam. Elkezdték keresni az emberek a társaságomat. Látom, másoknak is fontos a lelki élet, és megnyílnak, ha úgy figyelek rájuk. Olyan értékeket fedezek fel másokban, amiket korábban fel se tételeztem róluk.                                           
Ahogy a fejem tisztult, úgy nőtt az igényem a rendre, és nőtt az erőm ahhoz, hogy megváljak felesleges dolgoktól. Ha ilyeneket régebben megtettem, utólag mindig megbántam. Kell ehhez a megkülönböztetés képessége, felismerni, mi a fontos és mi nem az.

Önkéntes magányomnak remélem hamarosan vége lesz. Már nem várom, hogy egy társ hozzon az életembe olyan dolgokat, amiket magamnak kell megadnom magamnak. Csak hozza önmagát!

Rájöttem, mennyire bizalmatlan voltam a munkámban, ami egy gyerekkori eseten alapult (aminek feldolgozásához pszichoterapeutához is jártam). Azt hittem, az élet folytonos küzdés, és csak a kiválasztott szerencséseknek adatik meg a jó. Magamat persze nem soroltam közéjük. Aztán ez is változott, amikor a nézeteim változtak.

Ma már úgy gondolom, a munka az a terep, ahol megvalósítom az ötleteimet. Nagy örömmel szolgálom ki a (növekvő számú) megrendelőimet, és megérdemlem a pénzt, amivel a tudásomat és a fáradozásaimat honorálják. Nagy flash volt, amikor végigjátszottuk veled azt a gondolatmenetet a pénz útjáról a nyomdától kijövet. Mármint hogy egy kis darab papírt hogy töltünk meg mi emberek a szubjektív véleményünkkel, amire csak az van írva: 5 ezer Ft.

Többször gondoltam, milyen óvodás trükkjeid vannak! Volt, hogy csak a kedvedért fogtam bele valamibe, annyira túl egyszerű volt...
Be kellett látnom, az egyszerű dolgok mennyire hatékonyak, nem kell őket magyarázni, nem kell hozzájuk idegen szavak szótára, speciális iskolai végzettség,  hanem a csinálásuk közben megértettem, hol siklott ki a gondolkodásom a témában. És akkor mondtál valamit, amiből látszott, követted, ahogy írom, rajzolom, mondom, és volt türelmed kivárni, amire magamtól rájövök. Nagyon emberi volt, köszönöm.

Látszólag sokat beszélgettünk, gyakran magasröptű eszmefuttatások nélkül, valójában kísértél engem abban, hogy újraépítsem magam. Tetszik nekem az eredmény. :) És nem estem vissza, töretlenül haladok előre az eltelt egy év alatt is.

Hálával:  Gábor

Budapest, 2009. július 7. "

Kenéz Tünde